Rendezvények

2007.01.30. Somssich Pongrác előadása      
A Magyar Hullám szervezésében Somssich Pongrác tartott előadást a brüsszeli Magyar Házban 2007. január 30-án.


Somssich Pongrác előadása a brüsszeli Magyar Házban 2007. január 30-án

Kedves Barátaim, kedves honfitársaim,
Hölgyeim és Uraim!


Megtiszteltetés és öröm számomra, hogy olyan fiatal magyarokhoz szólhatok, kik hazánkat külföldön, éspedig az EU-nál képviselik. Mivel a szabad kapcsolatok a nyugati hatalmakkal 45 évig igen korlátozottak voltak, s a történelmi tények is sokszor úgy lettek közölve és tanítva, ahogy az az akkor hatalmon lévő politikai hatalomnak megfelelt.
Mondanivalóm semmiképpen sem akar kioktatás jellegű lenni, csak tények elmondása azok által, kik ezt az időt nemcsak megélték, de abban néha aktív részt is vettek. Így a trianoni béketárgyalások és ennek előzményei, majd a két háború közötti idők, így Teleki Pál miniszterelnök tragikus halála, s azok a kétségbeesett kísérletek, melyekkel Magyarország igyekezett elkerülni az ország megszállását. Itt főleg apám emlékiratára, s az általa személyesen elmondottakra támaszkodom.
Elnézést kérek az esetleges döcögős kifejezésért, minek magyarázata nemcsak a korral járó szellemi lelassulás, de az is tény, hogy 60 éve élek francia, német, angol (kiszwahéli) nyelvkörben, néha nehezen találom meg a megfelelő szavakat.

De térjünk a tárgyra! (A jegyzet, mint a mankó a mozgássérültnek.)

A Monarchia vezetői közül egyedül TISZA István magyar miniszterelnök ellenezte a hadüzenetet Szerbiának, mondván, hogy ebben a háborúban a Monarchia lesz vesztes, bárki legyen is a győző. Lehetővé kell tenni Szerbiának a háborút elkerülni "sans perdre la face", megtartani Anglia szimpátiáját, s hogy Oroszország semleges maradjon, meggyőzni arról, hogy a Monarchia nem akarja megtámadni Szerbiát. Ezt az osztrák vezérkar elutasította.

Atyám erélyes, higgadt és pozitív beállítottságú ember volt. Értett hozzá kritikus helyzeteket humorral, vagy józan filozófiával megoldani, mogorva arcokat felderíteni.
Csak kétszer láttam életemben mélyen lesújtva, s rövid ideig tanácstalanul: Imrédy váratlan politikai pálfordulásakor és Teleki Pál tragikus halála alkalmával.
A háború után nyugat-európai ismerőseink gyakran tették fel a kérdést: Hogyan lehetséges, hogy egy, a politikában jártas, kiváló nemzetközi pénzügyi kapcsolatokkal rendelkező, vagyonos férfi nem volt eléggé előrelátó ahhoz, hogy vagyona egy részét, de legalább nagyobb értékeket külföldön helyezzen biztonságba, amint azt sokan mások is tették?
Hiszen a háború kimenetelét igen pesszimista szemmel látta. Legalább családja jövőjét biztosítandó miért nem használta fel kapcsolatait saját érdekeinek biztosítására? Miért nem küldte ki fiát Amerikába, vagy Svájcba egyetemi tanulmányainak folytatására inkább, minthogy a fronton harcoljon elveszett érdekekért? Mindebből semmit sem tett. Sőt, a család Ausztriában lévő házai el lettek adva, s ezek értéke a hazai gazdaságba befektetve.
Mindezt nyugati barátaink nagy része naiv, csaknem felelőtlen eljárásnak tartotta.
Hiszen hivatalától kifolyólag tudta mikor voltak nagyobb áremelések a háború alatt. Erről azonban senkinek nem tett említést. Ő maga nem vett volna egy doboz cigarettát, mikor tudta, hogy másnap megduplázódik az ára.
Az igazság az, hogy egy fillér nélkül érkeztünk nyugatra, s az új élet felépítését a semmiből kellett elkezdeni. Atyám ekkor 71 éves volt, de tőle soha egy panaszszót nem hallott senki. Részt vett a háztartási munkában, fát vágott, s mindenképpen igyekezett magát hasznossá tenni, másokat vigasztalni. Ez természetében volt.
Hiszen még otthon a környező falubeliek, alkalmazottak, kisgazdák néha messziről jöttek hozzá tanácsért, segítségért. Ezek meghallgatására, és ha lehetett, segítségére mindig talált magának időt és módot.
Már egész fiatal koromban mondta, hogy csak az egyszerű népből származó emberek között van, aki igazán tudja mi az a nélkülözés, szegénység, munkanélküliség, mert átélte. Mi a "felső tízezerből" születettek csak tudjuk, hogy van szegénység, ha igyekszünk is azon segíteni, nem éreztük azt a saját bőrünkön! Ezért ró a birtok, a vagyon, a történelmi név lényegesen nagyobb kötelezettséget osztályunkra. A származás, a vagyon senkit sem jogosít fel arra, hogy magát különbnek tartsa. Ez csak egy kölcsön a hazától, melyet egész életünkön át kötelességünk, érdekében fokozott energiával kifejtett tevékenységgel visszafizetni, vagy legalábbis törleszteni.

Somssich László emlékirataiból

Az első világháború kitörésének oka és ennek politikai háttere

A Csehországi csehek igen valószínűleg elfogadták volna Magyarországgal és Ausztriával egyenrangú partnerséget a Monarchiában. Csak a Párizsban lévő emigránsok (Masaryk, benes) Propagandacentruma volt, kik aktívan és sikeresen agitáltak ez ellen.
Benes gyűlölködő hangú könyve: "Détruisez l'Autriche-Hongrie" a magyarokat barbár betolakodóknak nevezte, kiknek legnagyobb bűne, hogy beékelték magukat az északi és déli szlávok közé: 'A humanizmus és az európai örök béke érdekében fel kell darabolni Magyarországot és elosztani szomszédai között" - írja.
Sokkal később ugyanaz a Benes mondta: "Inkább Hitlert, mint a Habsburgokat."
Románia eredetileg inkább a központi hatalmakkal szimpatizált. Oka, hogy Carol Hohenzollern a német császár unokatestvére, és a félelem egy túl erős szláv befolyástól Közép-Európában. Károly román király mindenesetre úgy nyilatkozott: "Mi a győztes oldalán leszünk a háború végén, és ezért megkapjuk megérdemelt jutalmunkat." Bratianu, a tipikus balkáni reálpolitikus biztosra akart menni - így a román vezérkar két tervet dolgozott ki:
1. A központi hatalmak győzelme esetére, és
2. Az Entente erők győzelme esetére.
    Alexiev tábornok, aki az orosz titkos tárgyalásokat vezette, kijelentette: "Bőkezűek leszünk, a román beavatkozás esetén az Entente oldalán: Erdélyen kívül (ami a román nacionalisták fő célja volt) még magyarlakta területeket is juttatunk Romániának."
Bosznia elfoglalása a Monarchia által élesztett az orosz és olasz étvágyat: így e két ország lelkes védője lett a kisebbségeknek. Olaszország Dél-Tirol, Trieszt és Dalmácia felé nézett, míg Oroszország a szerb nacionalistákat támogatta. Az olasz-orosz egyezség éle a Monarchia ellen irányult. (Bosnyák nemzet etnikailag nem létezik. Bosznia lakói szerbek és horvátok, akik az 500 éves török megszállás alatt muzulmánok lettek.)
Az angolok (Smuts tábornok által kidolgozott) terve a következő volt: Legyen a Monarchia egy négy országból álló konföderáció: Bosznia-Hercegovinát Szerbiának adni, Dalmáciát és Trisztet Olaszországnak, Bukovinát és Besszarábiát Romániának. Ezt a Lloyd George által elfogadott tervet a soviniszta Clemenceau visszautasította.
A francia republikánus párt, melynek képviselője Clemenceau, a francia forradalmi ideológiának örököse. Fő és ősellenség a klerikalizmus és a királyság. Márpedig akkor Ausztria-Magyarország a monarchia és a katolicizmus megtestesítőjének számított. Így a francia forradalmi eszme örökösének célja Európa republikanizálása. Elpusztítani a klerikalizmus és a monarchia utolsó maradványait. Ezen célnak elérésére a radikális republikánusok összefogtak a nacionalista jobboldali elemekkel, és szívesen fogadták a Monarchia nemzetiségi emigránsainak kétes "szakértői" tanúvallomásait ezen nemzetiségek elnyomásáról. Paul Morand francia író így jellemzi az akkori francia vezető politikusokat:
"Poincaré mindent tud, de nem ért meg semmit,
Briand semmit sem ért, de mindent tud,
Clemanceau csak egy dolgot tud és ért: tönkre kell tenni a klerikális Monarchiát."

Így a Monarchia feldarabolására irányuló elhatározás ideológiai prioritás lett.
Pedig Clemenceau jól ismerte Bécset, ahol többször járt, éspedig SZEPS Móric galíciai származású izraelita újságíró házában. Clemenceau fivére, Paul, Szeps Sophie-t vette feleségül, míg ennek húgával, Bertával ő került gyengéd barátságba. Berta ugyan férjhez ment, de a gyengéd barátság Clemenceauval nem szűnik meg. Utolsó találkozásukat 1914-ben Berta úgy írja le, hogy Clemenceau az ő hosszú és mély barátságukat a politikai csökönyösség oltárán minden skrupulus nélkül feláldozta. 1918-ban Berta így ír Clemenceaunak: "George, tu sais que tu es entrain de détruire l'Autriche-Hongrie pour la punir. Tu sais aussi que c'est injuste."
Mindenesetre el volt vetve a második világháború csírája.

A trianoni béketárgyalások (1920) /idézet a könyvből/

1919. november havában Huszár Károly miniszterelnök felszólított a magyar kormány megbízásából, hogy mint mezőgazdasági főmegbízott vegyek részt az 1920. január elején megnyíló párizsi béketárgyalásokon. Ekkor hazánk területének nagy része már a kisantanthatalmak megszállása alatt állt, s így előrelátható volt, hogy a győztes hatalmak részéről nem számíthatunk sok megértésre. A kitüntető megbízatást azért késségesen elfogadtam. Csak egész halvány, ha nem is realista reményem támadt, hátha akad az angol, francia, vagy az olasz vonalon régebbi ismeretségemből valaki, aki bármi módon is megértést tanúsítana ügyünkben.
Bizottságunk elnöke gróg Apponyi Albert volt. Az öt főmegbízott: Popovich Sándor, a Magyar Nemzeti Bank későbbi elnöke, Walkó Lajos pénzügyi államtitkár, Bethlen István, Teleki Pál és csekélységem. További tagjai Láng Boldizsár vezérkari ezredes és Csáky Imre a külügy részéről. Hogy a békejavaslatra gyors és szakszerű írásbeli választ adhassunk, számos szakértő, titkár és titkárnő egészítette ki a küldöttséget, mely vagy 50 főből állt. Bármily reménytelennek látszott helyzetünk, fontos volt, hogy hazánk legkiválóbb szakemberei válaszát bármilyen kérdésre az antanthatalmak nyelvén, azaz franciául, angolul és olaszul adhassuk meg. Velünk utazott még megértő jóakarónk, Brandholz amerikai tábornok is.
(...)
Az indulás 1920. január 5-ére volt kitűzve. Az egész magyar kormány és Horthy Miklós hadsereg-főparancsnok búcsúztatott bennünket a Keleti pályaudvaron. Útközben több magyar városban kellett megállnunk, ahol mindenütt nagy tömeg várt, és lelkesen üdvözölték Apponyit, sikert kívánva, azon reményüknek adva kifejezést, hogy sikerülni fog elfogadható békefeltételeket kieszközölni.
Amilyen megható volt ez az őszinte egyetértő szimpátia kifejezése, annyira keserű volt az a tudat, hogy milyen kevés remény van a bizonyára kemény békefeltételek enyhítésére. (...)
Hogy a fogadtatás légköre milyen lesz, azt hamarosan érezhettük. A határon egy francia tiszt fogadott. A kézszorítást rövid fejbiccentés helyettesítette. Tehát - nyilván felsőbb parancsra - a békeszerződés aláírásáig ellenségként leszünk kezelve. Vonatunk kétnapos utazás után egy elhagyott párizsi pályaudvarra futott be. Itt egy angol, francia és olasz vezérkari ezredesekből álló kisebb katonai bizottság fogadott bennünket. Az olasz kézszorítással, a francia fejbiccentéssel köszöntött. A küldöttség vezetője Henry francia ezredes Apponyival indult el a hivatalos autóban, míg a többi tiszt a delegáció egy-egy tagját kísérte. Párizs egyik külvárosában Neuillyben, a Bois de Boulogne erdő közepén fekvő „Chateau de Madrid” nevű szállodában szállásoltak el.
Az „Őrizetünkre” kirendelt tisztekből álló bizottság állandóan jelen volt. Henry ezredes közölte, hogy szabadon mozoghatunk a Bois de Boulogneban és Neuilly városkában, de ha Párizsba akarunk menni, ezt előre be kell jelenteni, és ez csak egy detektív kíséretében történhet. Esetleg Párizsban élő ismerőseink felkeresése, vagy látogatók fogadása nincs engedélyezve - közölte udvariasan, de határozottan Henry ezredes. Egyszóval internálva voltunk Neuillyben és bármilyen személyes kapcsolat felvétele szigorúan tilos volt. Bethlen István mellett kaptam szobát (...)
Sokszor sétáltunk a Bois de Boulogne erdőben kedves barátommal, Popovich Sándorral. Neuilly éttermeit is szabadon látogathattuk. A lakosság részéről, kik láthatóan tudták, hogy ellenséges ország képviselői vagyunk, nem volt ellenséges magatartás észlelhető. Inkább diszkrét érdeklődéssel néztek és látható megnyugvással azt állapíthatták meg, hogy nem vagyunk kutyafejűek, sőt éppen olyan emberi formánk van, mint nekik. A helybeli sajtó gyűlölködő cikkeiből barbárabbaknak képzelhettek. Hamarosan feloldódott az őrzésünkre rendelt tisztekkel való eleinte merev viszony, de ez elszigeteltségünkön mit sem változtatott. Néhányszor voltunk Párizsban, ahol persze kapcsolatok felvételéről nem lehetett szó, így csak néhány bevásárlást eszközöltem. A kísérő detektív a csomagokat udvariasan cipelte.
Egy ízben küldöttségünk tagja, egy fiatal újságíró megpróbálta áttörni a blokádot és titokban villamosra szállva Párizsba akart menni. De amint leszállt, letartóztatták, s további diplomáciai bonyodalmak elkerülése végett azonnal Budapestre vissza kellett küldeni.
Első hivatalos dolgunk megbízóleveleink eljuttatása volt a Magas Béketanácshoz. Mi is megkaptuk a nagyhatalmak megbízottainak bizalmi leveleit, az amerikaiakat kivéve. Ennek hiányát Apponyi a béketanács elnökéhez, Clemenceauhoz intézett levélben jelezte. Ez utóbbi csaknem goromba válaszában körülbelül azt írta: „Ha maguk akadékoskodni akarnak, akkor inkább mondják meg, hogy nem akarnak tárgyalni!” Ez a hangnem nyilván megfélemlítésnek volt szánva. A magyar delegáció udvarias válaszban jelezte, hogy Amerika is hadviselő fél volt, s így szeretne azzal is békeszerződést kötni. Az incidens aztán az amerikai képviselő bizalmi levelének megérkezésével lezáródott.
Apponyi levele, melyben nemcsak a békefeltételek írásbeli átadását, hanem tényleges tárgyalásokat kér, éppúgy, mint több más, a Béketanács elnökéhez intézett jegyzékünk és levelünk válasz nélkül maradt. Végül aztán mégis kaptunk egy meghívót a Quai d'Orsayba, a francia külügyminisztérium palotájába a békefeltételek átvételére. Az ülésre, mely a Quai d'Orsay Salle de l'Horloge nevű termében zajlott le csak elnökünk, az 5 fő delegátus, azaz Popovich, Walkó, Bethlen, Teleki és jómagam, meg néhány szakértő volt meghíva.
Egy hosszú, nagy terembe vezettek be bennünket, ahol a Béketanács már panoptikumszerű formában az emelvényen ült. Valószínűleg szándékosan igyekeztek a „vádlottak a bíróság előtt” pszichózist kelteni.
Velünk szemben az elnöki székben ült Clemenceau, míg a többi résztvevő háttal az ablaksornak helyezkedett el, így számunkra csak oldalról voltak láthatók. Anglia részéről Lloyd George és Lord Curson, Olaszországot Nitti miniszterelnök képviselte, ott volt a japán küldött és a kisantant képviselői között a magyarfaló Titulescu, román külügyminiszter is. Amerika képviselője azonban nem volt jelen. Clemenceauval szemben elhelyezett ülőhelyeken foglalt helyet a magyar delegáció. Asztal csak Apponyi széke előtt volt. Rövid meghajlással köszöntöttük egymást.
Clemenceau nyitotta meg az ülést, közölve, hogy ezennel átadják a Magyarországnak „ajánlott” (franciául: proposé) békefeltételeket, melyeket egy tisztviselő azonnal át is nyújtott elnökünknek. Clemenceau továbbá kijelentette, hogy eleget téve a magyar delegáció kérésének, a békefeltételek tudomásul vétele után, ennek elnöke egy beszédben megteheti észrevételeit. Más felszólalásnak, vagy vitának helye nincs. A magyar delegációnak - Apponyi beleegyezésével - két nap állt rendelkezésére válaszának és észrevételeinek átadására. Ezzel az első ülés véget is ért.
Vérmes reményeket ugyan sohasem fűztünk a tárgyalásokhoz, de ez az egész előre elkészített színielőadás igen lehangoló volt, ilyen rideg rosszindulatra, ennyi cinizmusra mégse számítottunk. Nyilvánvaló volt, hogy az antanthatalmak a Magyarországnak „ajánlott” békefeltételeket vitát nem tűrő békeparancsnak tartották.
Agyonhajszolva olvastuk és tanulmányoztuk át éjjel és másnap a vastag iratot, és láttunk neki minden szentimentalizmus és nagylelkűségre való hivatkozás nélkül (úgyis hiábavaló lett volna) csak a száraz és konkrét tényekre és adatokra alapozott válaszunk megszerkesztésének. Ezt mindegyikünk a saját szakmájában tette, és Apponyira hárult a kényes feladat ezeket összefűzni, és olyan formába önteni, hogy erre a Magas Béketanács esetleges jóindulatú tagjai (ha ugyan volt ilyen) felfigyeljenek.
A jelzett napon és órában ismét elfoglaltuk helyünket ugyanabban a teremben. A légkör határozottan ellenséges és jéghideg volt. A Magas Béketanács tagjainak arca komor, sőt egyeseké csaknem gúnyos volt.
Clemenceau hideg udvariassággal szólította fel Apponyit, hogy tartsa meg előadását, (...) aki minden bevezetés nélkül a tárgyra tért, francia nyelven. Apponyi 74 éves volt, de szellemi képességeinek teljes birtokában volt.
Clemenceau egy idő múlva félbeszakította, hogy az elmondottakat angolra fordíthassák. Apponyi kérte, hogy ezt a fordítást ő maga tehesse, és tökéletes angol nyelven ismételte az imént franciául elmondottakat. A merev arcok valahogy felengedtek, sőt tényleges érdeklődést kezdtek tanúsítani, amint Apponyi váltakozva éppoly tökéletes francia, mint angol nyelven folytatta beszédét.
Mikor az elcsatolandó országrészek etnográfiai problémáját mondta angolul, Lloyd George kis papírcédulát csúsztatott Clemeceauhoz, aki azt inkább bosszús arccal olvasta, de aztán igenlő fejbólintással válaszolt Lloyd Georgenak. Ennek a jelentenek a magyarázatát a beszéd végén értettük meg. Ugyanis Lloyd George felkérte Apponyit, hogy lenne szíves néhány közelebbi részletmagyarázatot adni a Magyarországtól elcsatolandó területek nemzetiségi kérdéseivel kapcsolatban. Erre Apponyi rossz hallására hivatkozva felkérte az elnököt, hogy felmehessen a pódiumra és megmutassa a helyzetet a Teleki Pál által készített kiváló, részletes etnográfiai térképeken. Így érthető lett Clemenceau bosszúsága, ki eleve kijelentette, hogy a beszéden kívül semmiféle vitának nincs helye.
Láthatólag megtört a jég, mert a legtöbb fődelegátus Lloyd George és Apponyi körül a térkép fölé hajolva érdeklődéssel hallgatta magyarázatot. Bár senki sem mondta, de érezhető volt, hogy némelyek feltehették magukban a kérdést, hogy Magyarország ilyen mértékű feldarabolása eléggé indokolt-e?
Lloyd George megköszönte a felvilágosítást és gratulált Apponyinak kiváló többnyelvű előadásáért. Ugyanis a francia és angol beszédek után Apponyi mégegyszer összefoglalta előadását olasz nyelven az olasz delegáció számára. Végül Clemenceau mondott egy rövid, csaknem barátságos hangú beszédet, melyben biztosította Apponyit, hogy előadását a Békebizottság érdeklődéssel hallgatta és ennek tartalma figyelmes vizsgálat tárgyát fogja képezni. A magyar delegációnak, közös megegyezés szerint, négy hét múlva kellett írásban állást foglalni a békefeltételekről.
Apponyi beszéde kétségkívül szónoki mestermű volt, amely ha nem is látszott mégis komoly benyomást tett a Békebizottság tagjaira. Mint azt később megtudtuk, jelentős összetűzések voltak egyrészt a teljesen a kisantant oldalán álló francia, másrészt a sokkal objektívebb beállítottságú angol és olasz képviselők között. Nitti olasz miniszterelnök a feltételek enyhítését követelte, de Clemenceau hajthatatlan maradt. A francia sajtó is csak Apponyi nyelvtehetségét említette, de semmit a magyar ügy érdekében általa felsorolt konkrét érvekről.
A következő napokban az a hír járta, hogy a béketárgyalás Londonban fog folytatódni, de ebből nem lett semmi. Így pillanatnyilag Párizsban semmit se tehettünk és január 18-án az egész magyar delegáció visszautazott Budapestre, hogy ott beszámoljon a magyar kormánynak.
Dacára, hogy semmi konkrét eredményt nem tudtunk felmutatni, mégis az egész magyar kormány és a nagy tömeg delegációnkat meleg fogadtatásban részesítette és elismerően köszöntött bennünket. A félárbocra eresztett nemzeti lobogók gyászszalaggal voltak ellátva, s a nemzetnek a remény után a keserű tények tudomásulvételével kellett megküzdenie.
Első ülésünk a miniszterelnökségen volt, Huszár Károly miniszterelnök elnöklése alatt. Apponyi a miniszterek és Horthy Miklós hadseregfőparancsnok jelenlétében számolt be a helyzetről. (...)
Ezután a politikai pártok kellő informálása után, a legkiválóbb szakemberek közreműködésével hozzáláttunk a válaszjegyzék kidolgozásához.
Február 18-án, azaz pontosan egy hónappal később tértünk vissza Párizsba, ahol a részletes Memorandumot azonnal átadtuk a Magas Béketanácsnak. Mást pillanatnyilag nem tehettünk, bár tökéletesen fel voltunk készülve bármilyen történelmi, gazdasági, pénzügyi, nemzetiségi, vagy más kérdést megválaszolni. Hiszen a fuldokló minden szalmaszálba belekapaszkodik, így a Béketanács hosszú hallgatását először azzal magyaráztuk, hogy valószínűleg egymás közt vitatkoznak. A tény az volt, hogy teljes passzivitásra voltunk ítélve és ez nyomott hangulatot okozott. Helyzetünk hasonlítható volt a teljes erejében lévő harcoséhoz, aki a leghatalmasabb ellenséggel is képes lenne a harcot felvenni igazságos ügyének jogosságának tudatában. De jobbra-balra forgolódva nem találja az ellenfelet, akivel megmérkőzhet. Csak azt tudja, hogy ez hatalmas és óriási bárdjával bármikor lecsaphat, anélkül, hogy alkalmat adna egy nyílt, becsületes küzdelemre.
Helyzetünk egyébként nem változott és mozgási körzetünk továbbra is a Bois de Boulogneban és Neuillyre volt korlátozva. Néhányan megpróbáltak posta útján kapcsolatot felvenni Párizsban élő ismerőseikkel és találkozót megbeszélni egy kávéházban vagy erdei séta keretében. Hogy milyen szigorú őrizet alatt álltunk, annak bizonysága egy jóval később lejátszódott eset. A már előbb említett, őrzésünkre kirendelt francia ezredes egy névsort nyújtott át a párizsi magyar követnek elnéző mosollyal. A névsoron állt mindazoknak a neve, akik ravaszul azt hitték, hogy sikerült titokban kapcsolatot felvenni francia ismerőseikkel. „Ezt csak azért teszem - mondta börtönőrünk - nehogy hülyének tartsanak.”
Egyszer aztán mégis váratlan fordulat állt be sorsunkban. Bejárhattunk Párizsba, néhány hangversenyre is elmentünk. Már reménykedni kezdtünk a magyar ügy jobbra fordulásában. A csalódás nem váratott magára sokáig. A relatív szabadságot politikailag befolyásos üzletemberek eszközölték ki, akik a békekötés után jó üzleteket reméltek kötni Magyarországgal.
Választ a békefeltételekhez átnyújtott memorandumra még mindig nem kaptunk. Mivel a helyszínen semmi hasznosat nem tudtam tenni, a békebizottság több tagjával (...) visszautaztam Budapestre. Itt azonnal elmentem unokatestvéremhez, Somssich Józsefhez, az akkori külügyminiszterhez, hogy beszámoljak neki a párizsi helyzetről. (...) Memorandumunkat valójában nem vették figyelembe és így a békefeltételek, melyet most már tényleg békeparancsnak nevezhetünk, teljes súllyal nehezedtek szegény hazánkra.


A Parlament, a békeszerződés ratifikálására összehívott ülése megrendítő volt. Néhányan elhagyták az üléstermet tiltakozásként. Az ülés végén az összes résztvevő egy emberként állt fel és énekelte a Himnuszt. Mindenki szemében könny csillogott.
Mivel a mi delegációnk nem volt hajlandó a békeparancs aláírására, a kormány két miniszterét küldte ki Párizsba. Ettől a naptól kezdve félárbócon maradt a nemzeti zászló az összes hivatalos épületen. Ezzel szomorú és eredménytelen munkánk véget is ért. A magyar nép hazafias megértését jellemzi, ezt senki se vette zokon, ezért soha szemrehányást nem kaptunk.
Az 1000 éves Magyarország 325.000 km²-ről 93.000 km²-re csökkent, több mint 3 millió magyar került a határokon kívül, ami vérző seb maradt minden magyar hazafi lelkében. 4 és félmillió németet űztek el, köztük 3 millió szudétát. Ez a mély megalázás tette lehetővé egy új diktátor (hitler) hatalomra jutását, kitől a helyzet javítását remélték. Olyan mesterségesen összetákolt államokat alkottak, melyek a diktatúra (kommunista, Tito) megszűnése után maguktól szétomolottak. De a második világháború csírája el volt vetve. A megszállók által kifosztott Magyarországra súlyos hadisarc nehezedett, amit sokszázezer kiüldözött nincstelen magyar befogadása is terhelt.

A trianoni tárgyalások után - Néhány neves és a tárgyalásokon résztvevő államférfiak véleménye a trianoni béketárgyalásokról

LLOYD GEORGE írja Mémoire-jában: Szövetségeseink (értsd kisantant hatalmak) által összeállított és rendelkezésünkre bocsátott dokumentáció nagy része hazug és félrevezető volt az elhatározás pillanatában. Ezennel kijelentem, hogy hamis adatok alapján hoztuk határozatainkat. A trianoni szerződés elfogadásakor megtévesztés és félrevezetés áldozata voltam.

WINSTON CHURCHILL: Akik visszautasítják revideálni e békeszerződés sérelmeit, egy új háborút készítenek elő Európában.

ROBERT LANSING (az USA külügyminisztere): Ez a békeszerződés csalás, egy megalázó és elfogadhatatlan rablás eredménye. Egy új háború elkerülhetetlen.

FRANK VANDERLIP: Az egész háború soha semmilyen fegyvert nem használt olyan kegyetlenséggel, mint a toll, mely Magyaország új határait meghúzta. A Balkán europaizálása helyett Európát balkanizálták.

ALLAIN MINC francia író írja 1993-an megjelent „Le nouveau moyen âge” (Az új középkor) című könyvében:
„Az Osztrák-Magyar Monarchia megsemmisítése történelmi ostobaság. Vajon elég érettek-e a franciák arra a szellemi bölcsességre, hogy Clemenceau megítélésekor merjék elismerni, hogy a XX. század történelmi katasztrófái nagy részben Clemenceau tévedésének következményei, és elismerik, hogy a győzelem atyja (Père de la Victoire) egyben a második világháború őse is?”

MAURICE PALEOLOGUE, Franciaország nagykövete Oroszországban mondta: Magyarország szolidaritásból lépett be a háborúba, melyet nem akart, s mely érdekeit nem szolgálta.


Az idézetek eredeti, francia nyelven:

Je ne me permettrais pas de critiquer un homme d'Etat français qui a dominé la Conférence de Versailles en 1920. Ainsi je me borne a citer quelques personnalités connues concernant le traité.

LLOYD GEORGE (mémoires): Toute les documentations mises a notre disposition de nos alliés (petite Entente) étaient mensongères, de nature a nous induire en erreur. Je déclare que nos avons décidé sur base de faux, de données falsifiées. Lors de l'acceptation du traité de Trianon, j'étais abusé et induit en erreur.

W. CHURCHILL: Ceux qui refusent de réviser les préjudices (du traité de paix) préparent une nouvelle guerre en Europe.

ROBERT LANSING (Ministre des Affaires Étrangères des U.S.A.): Ces traités de paix sont le résultat de tromperies et pillages humiliants et inacceptables. Le retour... d'une guerre est inévitable.

FRANK VANDERLIP: Aucune arme n'a été utilisée durant la guerre avec autant de ...auté que la plume, tirant les nouvelles frontières de la Hongrie. Au lieu d'européaniser les Balkans, on a balkanisé l'Europe.

ALAIN MINC (Le Nouveau Moyen Age 1993): Qualifie l'anéantissement de l'Autriche-Hongrie de bêtise historique: "Les Français seront-ils assez murs pour pousser l'honnêteté intellectuelle jusqu'a faire, de ce point de vue le procès de Clemenceau? Les drames du XXe s. proviennent, pour une large part des erreurs du diktat de Versailles: "le Père Victoire" sera également un des ancêtres de la seconde guerre mondiale."
Talleyrand, minden idők legnagyobb diplomatája mondta: Dans la politique et dans l'amour, il n'y a jamais Dans la politique et dans l'amour, il n'y a jamais et ni toujour. et ni toujour. (Politikában és a szerelemben nincs "soha" és nincs "mindig".)
"Atyám szociális érzésű realista konzervatív volt. Személyes függetlenségét oly sokra tartotta, hogy soha nem volt tagja semmiféle pártnak, nehogy véleményének szabad nyilvánításában ez bármiképpen is korlátozza. Gyakran kérték, lépjen fel képviselőnek, hisz kétségtelen népszerűsége biztosította volna megválasztását, ezt azonban mindig elutasította. Képviselőjelöltek, főleg kormánypártiak rendszeresen jöttek köszönteni és támogatását kérni, de mindannyiszor csalódottan távoztak, mert nyíltan megmondta nekik, hogy senkit sem akar politikailag befolyásolni. Gyakran jöttek hozzá a választások idején a falubeliek, az alkalmazottak tanácsot kérni, hogy kire szavazzanak. Azt felelte: arra, akiben a legtöbb bizalmatok van. Emlékszem egy alkalommal a választásokon atyám kormánypárti, anyám az ellenzéki (kisgazdapárti) jelöltre szavazott, mert azt szimpatikusabbnak találta. Nagybátyám, Somssich Antal egyébként kisgazdapárti képviselő volt.
Hivatalos tisztségeiért, melyek pedig egész idejét lekötötték, nem fogadott el fizetést, de nem használta a szolgálati autót sem, mondván, hogy van saját vagyona, amely biztosítja létfenntartását és anyagi függetlenségét, így nem lenne igazságos hazája érdekében kifejtett munkáért pénzt elfogadni, amire a nemzetnek sokkal nagyobb szüksége van. Múzeum utcai lakásáról rendszerint villamoson járt hivatalába.
Kétszer kínálták fel neki a földművelésügyi miniszteri tárcát. Kérdésemre, hogy miért nem fogadta el, így válaszolt: „A politika olyan dolog, hogy nehéz a kezeket be nem piszkítani. Természetesen a mezőgazdasági és közigazgatási közéleti tevékenységben is elkerülhetetlenül belekerül az ember a politikába, de megtarthatja függetlenségét. A képviselő, a miniszter néha kénytelen magát bepiszkolni. Meglévén anyagi függetlenségem, egyedül saját lelkiismeretemnek, Hazámnak és Istennek tartozom felelősséggel.” (S.P.)
„Többször vett részt a Népszövetség ülésein Apponyi társaságában. Apponyi Titulescu román külügyminiszter mellett ült, aki heves beszédben szidta a magyar kormányt. Öklével csapkodta az asztalt, sőt odavágta ceruzáját, mely észrevehető koppanással esett le a földre, ami nem kerülte el a körülötte ülő delegátusok figyelmét. Apponyi, aki akkor már 80 év körül járt, s magas termetével, hosszú, fehér szakállával impozáns megjelenésű volt - végtelen nyugalommal lehajolt, felvette a ledobott ceruzát, és barátságos mosollyal Titulescu asztalára tette. A jelenet elég észrevehető volt, s a dühöngő szónokot úgy látszik olyannyira megzavarta, hogy pár mondat után befejezte beszédét és leült.”
1920-ban a kormány élére Bethlen István, kiváló államférfit jelölték. Ő mondta: „Nagyon fontos, hogy Közép-Európa kisebb országai között egyetértés jöjjön létre, ha ez nem történik meg, sötét és viharos jövő fenyeget: vagy a szláv óriás nyeli el hazánkat, vagy a „Drang nach Osten” áldozata lesz, vagy maradványai e két nagyhatalom között lesznek megosztva.” Idézem Herman Hesse német filozófus szavait: „A kommunizmus és a nácizmus ellenségek, de testvérek: ahol az egyik nő, ott megtermékenyíti a talajt a másik számára. ”

Lassan Magyarország is visszanyerte nemzetközi elismerését, ezt bizonyítják:
A Népszövetség nagy kongresszusa Budapesten 1936-ban, melyen olyan személyek vettek részt, mint Thomas Mann, George Duhamel, Paul Valéry, Bartók Béla...
Az 1936-os Olimpiászon Magyarország a harmadik helyen végzett Németország és az USA után.
Az 1938-as Eucharisztikus kongresszus Pacelli bíboros (későbbi XII. Pius pápa) részvételével. Ez a szellemi értékek jelentős demonstrációja volt, a keresztény ideológiát fenyegető kommunizmus és a nemzeti szocializmus ellen.
„A harmincas évek folyamán Magyarországnak főképpen Ausztriával és Olaszországgal voltak baráti kapcsolatai. Ebben az időben ez a két ország, éppannyira mint mi, bizalmatlan szemmel nézte a nemzeti szocialista Németország politikáját és mindig arrogánsabb magatartását. Mindamellett Hitler kezdetleges politikai sikerei, gazdasági eredményei, de főképpen a versailles-i és így a trianoni béke éles elítélése kedvező visszhangra talált a magyar politikusok egy részénél. Hiszen az ország területi megcsonkítása, a több millió magyar kisebbség sorsa a kisantant államaiban, még nyitott seb volt legtöbb hazánkfia szemében. Sokan Hitlertől remélték a segítséget a helyzet megfordítására, az elveszett területek és a magyar lakosság visszaszerzésére. Így sikerült a mindig erősbödő náci propagandának néha jó érzésű, idealista hazánkfiait is a szélsőjobboldali irányzat számára megnyerni.”
1938-ban Hitler felszólította Horthyt fegyveresen csatlakozni Csehszlovákia megszállásához. Dührohamot kapott Horthy visszautasítása miatt, ki inkább a tárgyalást javasolta. A náci befolyás mérséklésére Teleki Pált nevezte ki kormányfőnek, ki mindent megtett az elcsatolt magyar területek visszaszerzésére, anélkül, hogy fegyveresen álljon Hitler mellé.
Hitler második dührohama, mikor a kormányzó visszautasította a német hadsereg átvonulását Lengyelország megtámadására. Sőt, 150.000 lengyel kapott menedéket Magyarországon. Azon kívül 5 millió dollárt juttatott az amerikai magyar követséghez egy esetleges exil-kormány előkészítésére. Majd Jugoszláviával kötött barátsági szerződést, Hitler expanziós terveinek fékezésére.
A harmadik esetben már nem „kérésről” volt szó, hanem kimondott ultimátumról Jugoszlávia hátbatámadásáról magyar területen keresztül.

Teleki Pál halála (1941) /idézet a könyvből/

1941 tavaszán, mint minden évben, készültünk az OMGE által rendezett tenyészállatvásár ünnepélyes megnyitására. A feszült politikai helyzet dacára, úgy volt tervezve, hogy a kormányzó, valamint a kormány több tagja és más külföldi előkelőségek részt vesznek a megnyitáson, ami április 3-ára volt tervezve.
Április 2-án dél felé Teleki Pál hívott fel telefonon, hogy fel akar keresni, mert fontos mondanivalója van. Vajon miért jön hozzám a Nemzeti Bankba, s miért nem kéret magához? Rövidesen meg is jelent, s kinézése már elárulta a lelkiállapotát. Teljes nyíltsággal tárta fel előttem a helyzetet és a ránehezedő felelősséget.
A németek máris benyújtották a számlát a segítségért, ami lehetővé tette, hogy a trianoni békében elveszített területeink egy részét visszakapjuk. Mi már két ízben megtagadtuk a német csapatok szabad átvonulását hazánk területén. Azóta a német hadsereg bebizonyította ütőerejét. Ezúttal Hitler azonnali választ követelt ultimátumára, hogy Jugoszláviát Magyarországon keresztül támadja meg. Sőt a magyar csapatok beavatkozását is követelte, minek fejében felajánlotta a trianoni békében Jugoszláviához csatolt magyar területeket. Hiszen alig néhány hete kötöttünk megnemtámadási szerződést jugoszláv szomszédainkkal, aminek meg szószegés lenne, mire ő nem hajlandó.
A magyar fegyveres beavatkozás a német oldalon súlyos következményekkel járna az ország részére, ha a németek elveszítik a háborút. Márpedig ő, dacára a kezdeti hadisikereknek, nem hisz a német győzelemben, még ha egy-két évig az ő oldalukon is lenne a hadiszerencse. Bizalmas információi szerint Roosevelt kész a szövetségesek oldalán a háborúba belépni, s akkor ez éppúgy, mint az első világháborúban a németek verségével fog végződni.
London a hitleri hatalommal semmiféle tárgyalásra nem hajlandó, s elsődleges célja a feltétel nélküli megsemmisítése. Elképzelhető milyen következményekkel járna ez Németország szövetségeseire. Ő nem akar szószegő lenni a jugoszlávokkal szemben, és nem akarja az országot háborúba vinni Hitler oldalán.
A kis magyar hadsereg semmiképpen sem tudná a hatalmas német hadsereget feltartóztatni. Így az ellenállás hadszíntérré tenné az ország területét, súlyos rombolásokat okozva, német gyarmattá tenné hazánkat. A magyar hadsereg tisztikarában, főleg Gömbös által magasabb pozícióba helyezett törzstisztek között, erős volt a német befolyás, amit a német hadisikerek csak fokoztak.
Mussolini annak idején helyeselte a Lengyelország felé irányuló német átvonulás visszautasítását. Ezúttal maga is bajban volt Albániában, és a német csapatok átvonulásának engedélyezését tanácsolta.
Ezt a kényes, puhatolózó feladatot Mussolininél, Teleki megbízásából, közös jó barátunk, Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke végezte.
Közben Teleki tudomására jutott, hogy Werth Henrik vezérkari főnök már meg is egyezett a német vezérkarral az átvonulás ügyében. Anglia viszont hadüzenettel fenyegetett magyar belépés esetén.
Ebből az ország számára reménytelen helyzetből nem lát kiutat.
Az adott körülmények között, és átérezve Teleki szörnyű lelkiállapotát, azt tanácsoltam neki, mondjon le, ezzel súlyt adva ellenérzésének a német átvonulási tervvel szemben.
Több mint egy óra hosszat volt nálam, de megvigasztalni nem tudtam, és nagyon összetörve hagyott el, mind mondta, kórházban fekvő, súlyos beteg feleségét akarta még felkeresni.
„Akkoriban a Műegyetem mezőgazdasági fakultásának 3. éves hallgatója voltam, s atyám Múzeum utcai lakásán laktam. Április 2-án, késő délután jött haza Atyám, rendkívül gondterhelt arccal hivatalából, a Nemzeti Bankból. Kérdésemre csak annyit mondott, hogy a miniszterelnök volt nála, s kitárta szívét. Úgy éreztem, hogy most Atyámhoz minden további kérdés hiábavaló lenne.” (S.P.)
Egy kis társas vacsorán vettem részt a Nemzeti Kaszinóban, többek közt Károlyi Gyula, Baranyai Lipót és Walkó Lajos társaságában. Bizalmasan közöltem velük Telekivel folytatott beszélgetésünket. Mindnyájan nagyon komolynak tekintették a helyzetet, de kiutat egyikünk sem látott.
Április 3-án reggel felhívtak telefonon a Várból, s a kormányzó egyik szárnysegéde tudatta velem, hogy a kormányzó akadályozva van, s nem tud kijönni a kiállításra, kérve, hogy ezt közöljem a földművelésügyi miniszterrel. (...)
Ezek után 10 óra felé kimentem a kiállításra, ahol az OMGE főtitkára, Konkoly-Thege Sándor közölte velem, hogy Teleki Pál miniszterelnök az éjjel öngyilkos lett, revolverrel agyonlőtte magát.
Teleki este meggyónt, és másnap reggel cserkészeivel (hisz Magyarország főcserkésze volt) áldozni készült. Hogy ez a mélyen vallásos ember öngyilkosságra szánta el magát, mindenekfelett hazafiúi felelősségérzetét bizonyítja. Mint egyik búcsúlevelében írta: „Talán ezzel még tehetek egy utolsó szolgálatot Hazámnak.”
Néhány nappal ezután mondotta Churchill egy beszédében, hogy a háború utáni béketárgyalásoknál egy széket üresen kell hagyni Teleki emlékére, hogy ez emlékeztesse a jelenlevőket arra, hogy Magyarország miniszterelnöke feláldozta életét az igaz ügyért. De ki gondolt már erre a béketárgyalásoknál?
Az a hír is járta, hogy Telekit a németek gyilkolták meg. Kétségtelenül tudták, hogy nem áll az ő vonalukon, és Teleki eltávolítása érdeküket szolgálta, mégsem tartom ezt valószínűnek.
Az utolsó napokban olyan töményen sújtották katasztrofális hírek: Hitler ultimátuma, a vezérkari főnök árulása, az angol hadüzeneti fenyegetés, feleségének gyógyíthatatlan betegsége, anélkül, hogy a legkisebb mentő szalmaszál mutatkozott volna. Így elképzelhetőnek tartom ennek a finom érzésű hazafinak utolsó áldozatát: életét adta hazájáért. Ebben megerősít utolsó beszélgetésünk is.
Teleki nagy műveltségű tudós, kiváló államférfi, önzetlen, végtelen becsületes hazafi volt - de az erőszakos hatalmak intrikáival szemben a becsület és a tisztesség nem volt egyenrangú fegyver.
Teleki halálával most már hozzánk is elért a háború.
---

    A Telekit követő Bárdossy kormány német nyomás alatt elkövette azt a végzetes hibát, hogy a kormányzó és a parlament jóváhagyása nélkül hadat üzent a Szovjetuniónak, majd az USÁ-nak. A Bárdossyt követő Kállay kormány mindent megpróbált, hogy kivonja Magyarországot a háborúból, anélkül, hogy a német megszálló letiporja. Ezzel a csaknem 3 évig tartó kötéltánccal elkerülte Magyarország német megszállását. 1944. március 15-én Hitler meghívta Horthyt Klessheimbe, hogy „megbeszéljék” az Oroszországban lévő magyar csapatok, Horthy által többször kért visszavonását. Horthy vonatát állítólagos légiriadó miatt késleltették, mialatt a német hadsereg megszállta Magyarországot.
Mivel ekkor Atyám minden hivataláról lemondott, barátait vagy letartóztatták, vagy vidéken kerestek menedéket (lásd Bethlen, Teleki és Kállay sorsát, ez utóbbi a török követségen keresett menedéket). Ennyit a személyes élményekről, mivel mint sok százezer magyar, mi is külföldre kényszerültünk és aggódva követtük a hazai eseményeket, mert gyökereink változatlanul megmaradtak, ha kacskaringós utakat jártunk be ezalatt a 60 év alatt.
Amennyire gyanakodva nézték 1946-ban az inkább németbarátnak tartott magyarokat, akkorát fordult, 180°-ban 1956-ban a szimpátia a magyarok irányába.

Ebben az utolsó 45 évben csak szomorú szívvel figyeltük mi történik Magyarországon. Az 1990-ben történt rendszerváltás nagy reményeket ébresztett bennünk, kik kényszerültünk hazánkat elhagyni, de ahova szívünk és gyökereink változatlanul kötöttek. Hogy tudnánk segíteni, esetleg értékesíteni itteni tapasztalatainkat, ismeretségeinket? Először igyekeztünk potenciális befektetőket küldeni, kik hasznosak lehetnének a gazdasági élet fellendítésében - és ezt nem csak Belgiumból. Többek közt egyik fiam, ki mint EU-gyakornok hosszabb ideig volt Japánban, megtanulva a nyelvet, egy japán küldöttséggel. Másik, építészmérnök fiam, ki a barcelonai olimpiászra készített új repülőtér tervezője, spanyol küldöttséggel. Sajnos mindezek a küldöttségek konkrét siker nélkül jöttek vissza. Ezen Magyarországon járó üzletemberek véleménye általában az volt, hogy az emberek barátságosak, vendégszeretők, találékonyak, de kompetens, felelős partnert, ki képes egy pontos költségvetést, szállítási árat és időt biztosítani, bizony nem találtak.
A Kárpát-medence 896-tól 1920-ig, azaz 1000 évig Magyarország volt, mégha volt is török megszállás, szabadságharcok, az osztrák felsőbbség ellen, az ország kisebbségei általában jól elfogadták az együttélést. A Nyugat újra felfedezte azon népek létezését, ahol 45 év kommunista uralmat 1000 év európai kultúra előzte meg.
Mint a Louvain-la-Neuve-i (U.DA) Université des Ainés hallgatója, 1990 után többször felkértek előadás tartására Közép-Európáról. Meglepő volt, hogy ezek a művelt diplomás emberek milyen keveset tudnak erről. Mik Európa határai?
Földrajzilag az Ural hegylánc.
Politikai határ 45 évig a vasfüggöny volt.
A kulturális határ: Finnország, a balti államok, Lengyelország, Csehszlovákia, Erdély, Horvátország és Szlovénia. Ami ettől keletre van, nem jobb, vagy rosszabb, de az ortodox egy teljesen más mentalitás. Vezetőik rendszerint be voltak, és vannak építve a politikába.
Kisebbségek. Libanon és Izrael után Magyarország áll a harmadik helyen a világon azon országok között, melyek nyelvi lakosságának legmagasabb százaléka él a határain kívül (10, ill. 15 millió magyar). Ettől főképpen a Kárpát-medence (az elcsatolt részek) lakói szenvednek. Az 1945-ben menekültek nem voltak nagy szimpátiával fogadva, ellentétben az 1956-osokkal, kik hamar találtak beilleszkedési lehetőséget.
Mióta a Duna TV a „Minoritates Mundi” adás keretében volt nálam Belgiumban, ami a határon túli kisebbségekkel való korrekt bánásmódot támogatta, azóta nálam is működik a parabola antenna, mi lehetővé teszi a hazai és közép-európai események követését. Így tudom, hogy ez igen fontos morális táplálék a határon túliak számára.

Frédéric Mitterand, a neves történész, újságíró nagy sikerű könyvében, Les aigles foudroyes-ban (Összetört sasok) a Romanov, a Habsbourg és a Hohenzollern család történetét írja le, amelyben Magyarországról nagyon negatívan nyilatkozik. Levelemre, amelyben több állítását cáfoltam, atyám trianoni emlékeit is megemlítve, kézzel írott levélben válaszolt, amit brüsszeli látogatása követett. Újabb könyvében, amely hamarosan megjelent, lényesen javított a Magyarországról megjelent véleményt.

Kapcsolat a már régen kinn élő emigránsokkal. Még vannak. Nagycenki találkozó, 1990.
Nagycenki Széchenyi családi találkozó, amelyen 140-en voltunk 14 országból. A kisebbek már nem igen tudtak magyarul, de nagy érdeklődéssel látták az országot, ahonnan származnak.
Nyelveket tanulni. Persze a legtöbb csatlakozó európai államnak van egy rokonnyelve: latin, germán vagy szláv, melyeknek segítségével könnyebb egyik főnyelv megtanulása. Sajnos a magyarnak a finn, észt, vagy baszk „nyelvrokonság” nem jelent sok segítséget. Egy statisztika szerint (szeretném, ha megcáfolnának!) az EU országokból Magyarországon van a legalacsonyabb százalék, akik legalább egy második nyelvet is beszélnek!
    Kedves Barátaim, kedves honfitársaim! És most elsősorban azok, akik az EU-nál dolgozva képviselik hazánkat, ha találtak az elmondottakban olyat, amit hasznosítani tudnak, nemcsak hazánknak, de annak a több millió magyarnak, akik innen várnak nemcsak anyagi támogatást, de nyelvük és kultúrájuk elismerését és szabad használatát. Isten adjon erőt, türelmet, bölcsességet és kitartást, hogy az igaz magyar értékeket és érdekeket sikerrel tudják képviselni és támogatni.
    Köszönöm szíves türelmüket, hogy hosszúra nyúlt, döcögő mondandómat meghallgatták.




  Vissza



Emlékezés a márciusi ifjakra
2017. március 6.
1848-49-es forradalom és szabadságharc 169. évfordulója alkalmából tartott megemlékezés
56-os megemlékezés
2016. október 24.
Rákász Gergely koncertje
Varázsolj nekünk valami szépet
2016. szeptember 26.
A labdarúgó Európa-bajnokság egy játékos szemével
e-mail:   
    jelentkezés
Amennyiben szeretne hírt kapni rendezvényeinkről, iratkozzon fel a Magyar Hullám Közéleti és Kulturális Társaság levelezőlistájára!
  Adatvédelmi elveink
Copyright © 2009 Magyar Hullám, Brüsszel    |   Minden jog fenntartva!   |   Hozzáadás a kedvencekhez